Baba, a vasutas kutya
Egyik csapattársunk édesanyjának szóltak kamasz srácok, hogy a szokásos sétaútvonaltól nem messze, Solymáron a vasút mentén láttak egy mozdulni nem tudó kutyát, valószínűleg baleset érte… Aznap délután pont fontos összejövetelünk volt, a csapat pár tagja összeült – volna – , hogy az aktuális teendőket egyeztessük, majd kora este Nagykovácsiba készültünk, egy 8 kölyökkutyás család fotózására, oltására, tápszállításra. Ahogy a hírt hallottuk, megosztottuk a csapatot, ketten nekivágtunk a sínek mentén segítségre szoruló kutya keresésének, állatorvost hívtunk, ketten gyűltek, megbeszéltek, mások a nagykovácsi kutyacsalád számára előkészített adományt szervezték.
A sínek mentén botorkáltunk a köveken, távolról láttunk egy mereven figyelő, ülő kutyát… A háttérbe szinte beleolvadó, állófülű, csíkos kutyát hozott be fényképezőgép zoomja…
Egyre feszültebben, egyre inkább félve közelítettünk felé, rettegtünk attól, mit találunk ott.
A kutya ült, mereven, tartotta magát, de mozdulni nem tudott. Kiderült, hogy kislány, fiatalnak tűnt. Kereste a szemkontaktust, éber volt, figyelt.
Bíztunk benne, hogy menthető, tudunk rajta segíteni. Megérkezett az állatorvos, ifj. Dr Molnár Attila, aki telefonhívásunkra azonnal segítségünkre sietett.
Ő nevezte el a kicsit Babának… Kinyitotunk egy kutyakonzervet, hogy elnyerjük a bizalmát és hogy a nyugtatót, bódítót beadhassuk neki ( a mai napig fáj, hogy nem etettük meg rendesen, utoljára hagy lakjon jól… de akkor még bíztunk abban, hogy szállítható, műthető és akkor nem szerencsés, ha tele a gyomra).
Jól reagált, ette a konzervet, megette a nyugtató tablettát. Viszont jöttek a vonatok, ekkor pánikba esett, újra átélte az iszonyatot, amikor a vonat elcsapta, remegett, menekült volna, de mozdulni sem bírt, csak rángatta élettelen hátsó felét… Picit hatott a szer, nehezen hagyta magát megközelíteni, az orvos gézt tekert körbe a szájára, pokrócot készítettünk elő, hogy el tudjuk hozni onnan az autóig. Más kamasz kölykök arra jártak, ők is segítettek cipelni. Normális esetben már régen ki kellett volna dőlnie, de ő küzdött, minden zajra, minden elhaladó vonatra idegesen reagált, úgy tűnt a fájdalom, az életben maradás ösztöne erősebb volt, mint a bódítószerek. Reméltük, ez annak a jele, hogy életben maradhat.
Iszonyatos, bűzlő, hatalmas seb volt az oldalán. Pokrócba csavarva, a fűben lefektetve nehéz volt rendes diagnózist adni, őrülten klinikát kerestünk, ahol tudják fogadni, ahol tudnak rajta segíteni, úgy tűnt, van némi remény arra, hogy életben maradjon. Autóba raktuk, rohantunk Pestre, egy klinikára…
Ott egyértelműen kiderült, hogy Baba hosszú napok!!! óta feküdt a vasút mentén. Rettegve, iszonyatos fájdalmakkal, étlen-szomjan. Sebe már rohadt, visszaállíthatatlan, kezelhetetlen szepszis támadta meg, már nem élt, rohadt a húsa, rohadt a fél kutya, élettelen volt a teljes hátsó fele. Már nem volt segítség, már nem volt semmi esély. Iszonyatos fájdalmak és kínok között ment volna el egészen biztosan órák, nap alatt. El kellett őt engednünk.
Simogattam a fejét, dünnyögtem hozzá, amikor elengedtük…
Mai napig fáj, hogy nem tudtuk, nem láthattuk, nem hittük előre, hogy nincs esély és nem ehetett egy jót utoljára… Gyönyörű csíkos kislány voltál, Baba, nem felejtelek soha!
