Totó, a fiatal bájos szuka Pilisvörösváron csavargott, megközelíthetetlen kis vadóc kutya volt. Herta néni vette pártfogásába, de az élelmen kívül tőle sem fogadott el semmit, nem lehetett megérinteni sem.
Amikor Totó megbetegedett, nem lehetett tovább halogatni a befogását. Nyugtatóval és a csapat rutinos kutyakozmetikus tagjával felszerelkezve vette kezdetét az akció, hogy Totót állatorvoshoz vigyük és biztonságba helyezzük. Így került egy családias panzióba, ahol sok szeretettel és türelemmel próbálták meg vele elhitetni, hogy az ember nem csak fájdalmat tud okozni a kezével, de simogatni is tud. Néhány hónap alatt, amíg a panzióban élt lassan felengedett, kinyílt és egy kedves bújós kutyává szelídült. Új családja a Társaság gazdakeresőjében akadt rá.
“TOTÓ – igen, így csupa nagybetűvel. Ő az a csodalény, akit ettől a fiatal, de annál lelkesebb csapattól ajándékba kapott a családunk. Mert Ő egy ajándék. Aki még nem fogadott örökbe kutyát, az nem is tudhatja igazán mennyi örömet, szeretetet tud adni az a kis lény, akinek az élete eddig (vagy átmenetileg) nélkülözésről, éhezésről, szomorúságról szólt. Volt nekünk is két kutyusunk, akik 6 hetes korukban kerültek hozzánk és 13 évig voltak a családunk tagjai, de sajnos ők már leélték az életüket, nincsenek velünk. 1 évig csak a nagy űr volt a szívünkben, bár vágytunk egy új kis szőrgombócra, de igazából nem tudtuk hogyan fogjunk hozzá. Persze, mint általában mindenki, én is kiskutyust ígértem a lányomnak, de azt eldöntöttük, hogy mindenképpen örökbe fogadunk egyet, hiszen annyi szeretetre, gazdára vágyó kutya van. Teljesen véletlenül találtam rá a Pilis-Budai Kutyások által hirdetett kutyusokra, és amikor Totót fotóját és kis történetét megpillantottam, először csak dermedten néztem, éreztem hogy remeg mindenem és valami furcsa érzés járja át a szívem. Nem tudtam Tőle elszakadni. Megmutattam otthon a családnak is, és csak néztük, simogattuk és már ismeretlenül is nagyon megszerettük. Két hét múlva jelentkeztem, hogy érdeklődnénk iránta, de addigra már más témánk sem volt otthon, épült a kutyaház, készült neki a hely, és úgy beszéltünk róla, mintha már hozzánk tartozna, velünk lenne, teljesen beindult a család. Talán 2-3 hétig leveleztem Totó felelősével Dórival, bevallom féltünk, hogy más, aki közelebb van hozzá, elviszi előlünk. Nagyon szerettük volna Őt, és ezt talán a csapat is megérezte, mert a családunkat tartotta méltónak arra, hogy további kis életében gondoskodhassunk róla, boldoggá tegyük és megpróbáljuk elfeledtetni vele a sok rosszat, ami kóborlásai során érhette. Március 15-én volt a nagy nap, amikor Kecskemétről elindultunk érte Pestre. Azért ezt a napot választottuk, hogy a négy napos ünnepben legyen időnk megismerni egymást, szoktatni az új környezethez. Nagy izgalommal indultunk útnak, hiszen ilyet még sosem tettünk. A szeretet mellett bennünk volt a félelem is, hogy elfogad -e bennünket, hogy viselkedik majd az úton, hiszen egy 10 hónapos kutya mégis más, mint egy 6 hetes tenyérnyi kölyök, akit ölbe elvisz az ember bárhová. Sajnos a távolság miatt nem volt módunk arra, hogy először csak látogassuk, ismerkedjünk vele. Ideiglenes befogadójához mentünk érte, és mikor kiengedte elénk, egy álom vált valóra. Nagy örömmel, farkcsóválással szaladt hozzánk, puszi, pacsi, hasvakarás, mintha csak ránk várt volna eddig. Nem lehetett vele betelni. Közösen elvittük egy próba sétára, hogy lássuk, hogyan közlekedik pórázon, illetve hallgat-e ránk, és hallgatott. Mintha mindig is ismertük volna egymást. Szó nélkül ugrott be velünk a kocsiba, lefeküdt a lábamhoz, és egész úton csak simogattuk, Ő meg bújt hozzánk és jött velünk HAZA! Mert haza érkezett. Igaz, az első pár métert még behúzott farokkal tette meg a kapuból, de a felé áradó szeretetünk minden akadályt legyőzött. Lassan két hónapja, hogy velünk van. Megváltozott az életünk. A lakásba is beengedjük, főleg reggel szeret bent lenni, mikor készülődünk, lányomat élénk talpnyalogatással ébreszti, amitől neki egyből vidáman, mosolyogva indul a napja. Esti tévézésnél is köztünk van, a szőrös mamuszokat és a plüss állatokat nagyon szeretné elcsenni, így lányom kénytelen rendet tartani magánál. Délutánonként és hétvégén rengeteget játszunk vele az udvaron, már a macskákat is beidomította, van amelyik hozzábújik, és hagyja, hogy nagy nyelvcsapásokkal körbenyalja. Nagyon intelligens, pl. mikor a vacsorát viszem neki, fél méterre szépen leül a tányérjától, és mikor elkészítettem neki, megsimogatom a buksiját, jó étvágyat kívánok neki, és odahívom, csak akkor fog hozzá. Soha nem szemtelen, reggel is kivárja türelmesen, amíg a macskákat ellátom, de ahogy látja, hogy felé indulok, akkor apró vakkantásokkal, és páros lábon való ugrálással fejezi ki az örömét, és ez így van minden reggel, és délután is, ha hazaérünk. Nagyon várjuk mi is és Ő is az együtt töltött időt. Nagyon szeretjük. Viola, aki az ideiglenes befogadója volt, sok mindenre megtanította és szeretetével elérte nála, hogy boldog, kiegyensúlyozott, az emberi szeretet és gondoskodás felé nyitott legyen. Köszönet érte! Aki olvasta a gazdikereső történetét, az tudja, hogy eleinte befogni sem tudták, annyira félt az embertől. Sajnos a hirtelen mozdulattól, hangoktól még most is néha megijed, olyankor összeszorul a szívem, és remélem egyszer végleg elfelejt minden rosszat, ami valaha történt vele. Nagyon tanulékony, játékos, és rengeteg szeretet van a kis szívében, amit minden mozdulatával tudat velünk. Köszönöm ennek a kis csapatnak, hogy nem adta fel, és megtalálta, megmentette TOTÓ-t, ezt a kis játékos, imádni való, puha kis szőrgombócot nekünk!”