SÜRGŐS SEGÍTSÉG SZÜKSÉGES!
Kérek mindenkit, hogy segítsen!!! Két éve várólistán vagyunk egy munkakutyára egy tenyésztőnél, és pár napja kaptunk visszajelzést a tenyésztőtől, hogy hosszú idő után sorra kerültünk, és KAPUNK EGY KUTYAKÖLYKÖT!
Nagyon SÜRGŐSEN új helyet kell találnunk a gyermekeinknek, mivel tudjuk, hogy egy kiskutya milyen nagy felelősség, és hogy nem lenne fair a gyerekekkel szemben. Mivel a kiskutya hétfőn érkezik, MUSZÁJ a hétvégéig menhelyre adni a gyerekeket.
A leírásuk:
Egy fiú – Tominak hívják. Kaukázusi (Angol/Ír keverék), világos szőke haj, kék szem. Négy éves. Nagyon jó természetű. Nem harap. Ellenőrzött vérmérsékletű. Van egy kis problémája a közvetlenül vécébe pisiléssel. Volt bárányhimlős, és minden oltása megvan. A mandulái már el lettek távolítva. Mindent megeszik, nagyon tiszta, házhoz szoktatott és jól kijön másokkal. Nem szaladgál ollóval és kis segítséggel gyorsan megtanulhatna olvasni.
Egy lány – Alexnek hívják, Kaukázusi (Angol/Ír keverék), szőke haj, zöld szem, szeplős. Két éves. Néha mérges. Nem harap, szopja a hüvelykujját. Ellenőrzött vérmérsékletű, de néha problémák lehetnek a hozzáállásával. Minden oltása érvényes, mandulák kivéve, nagyon egészséges, nagyon ragaszkodó. Jól kijön más kislányokkal és kisfiúkkal, de nem szereti megosztani a játékait, így leginkább egy gyermekes házba lenne javasolt. Gyorsan tanul, és folyamatban van a házhoz szoktatása.
Tényleg NAGYON szeretjük a gyermekeinket, és szeretnénk, ha a legjobb lenne nekik, ezért is kerestük meg ezt a menhelyet. De sajnos a továbbiakban nem tudjuk őket tartani. Attól is félünk, hogy esetleg bántanák az új kutyakölyköt.
Remélem, megértitek, hogy ez egy EGYEDI helyzet és komoly vészhelyzet állt elő!!! Legkésőbb vasárnap estig be KELL kerülnie a menhelyetekre, különben kénytelenek leszünk árvaházba adni őket, vagy kitenni valami sötét autóút mellé. Most az új kutyus kell, hogy a legfontosabb legyen a számunkra.
…
“Sorban, ahogy rámnéztek, elhagyták az ólam,
Öreg, megtört, kiégett, szó sem lehet róla!
Lejárt az ideje, nem fut, se nem játszik,
Megcsóválják fejüket: jobb lesz majd egy másik.
Rozzant kicsi öreg, alig tud már menni,
Nem lesz neki gazdája, soha többé senki.
Volt egyszer otthonom, volt egyszer fekhelyem,
Házamban jó meleg, tálamban ételem.
Fejem őszül, szemem lassan nem lát,
Ugyan ki akar ilyen elesett kutyát?
Családom úgy döntött, nem vagyok már része,
Mindig útban vagyok, rontom az összképet.
Bármilyen mentség, amit kitaláltak,
Menti-e tettüket, küldtek a halálba.
Itt ülök bezárva, a napok peregnek,
Fiatalabb társaim lassan mind elmennek.
Mikor már majdnem vége a reménynek,
Megláttad arcomat, és megmentettél végre,
Vén lábaim görbék, üveges a szemem,
De érezted még mindig megvan az életem.
Hazavittél, adtál ételt, s puha meleg fekhelyet,
A te párnádra hajtottam fáradt, öreg fejemet.
Átöleltél sokszor, s játszottál velem,
Halkan fülembe súgtad mennyire szeretsz.
Életem nagyrészét talán mással éltem,
Ettől csak mégjobban megbecsüllek téged.
És ígérem megteszek mindent, hogy amit kapok,
Visszaadjam neked, érzed hálás vagyok.
Egy hétig vagy évekig leszek talán veled,
Osztozunk mosolyon, kétségen, könnyeken.
S mikor Isten úgy dönt, végleg el kell mennem,
Tudom, hogy sírni fogsz, meggyászol a szíved.
S mikor elérem a hídat, ahol minden kezdődik,
lelkem, szívem, hűségem mind hozzád szegődik.
És hencegek szerte, arról ki vénségem megértette,
Szeretett, ápolt, utolsó éveimet szép emlékké tette.”
…
“Ha úgy hozná a sors, hogy elgyengül a testem
És a fájdalomtól nem lenne már se nappalom se estem,
Akkor meg kell tenned azt, mit ilyenkor tenni kell
Ebben az utolsó csatában senki se nyer.
Szomorú leszel, tudom,
De ne hagyd, hogy a gyász elnyomjon.
Ezen a napon, jobban mint valaha ezelőtt,
Szeretetednek állnia kell a próbát, keserűt.
Oly sok boldog év után,
Nem félek attól, hogy mi jöhet az élet után.
Te sem akarod, hogy szenvedjek,
Úgyhogy ha itt az idő engedd, hadd menjek.
Vigyél oda, ahová a sorsom vezet,
És nagyon kérlek maradj velem,
Ölelj át gyengéden, beszélj hozzám,
Amíg a szemeim nem látnak már.
Tudom, hogy idővel majd megérted
Mekkora szívesség, amit tettél értem.
Bár többé már nem csóválom a farkamat
Nem kell állnom a szenvedést és fájdalmat.
Kérlek ne gyászolj, most te vagy az egyetlen,
Aki a fájdalmat elviselhetővé teheti nekem;
Az évek alatt oly közel kerültünk egymáshoz mi,
Hagyd könnyeidet szabadon folyni.”
…
Hogy mi játszódik le a mi lelkünkben?
Beszéljen helyettünk Somogyi L. Emőke, a veszprémi Állatvédő Egyesület tagjának írása.
Még nem látom a fényt…
Kikötött, magára hagyott kutyák és macskák erdőben, falvakban, városokban.
Gyepmesteri telepeken sínylődő, altatásra váró ebek, tucatjával szétszórt, elhagyott, reménytelen sorsú kölyök állatok.
Ivarzás miatt elkóborló négylábúak, vemhesen kidobott szuka kutyák, nőstény macskák tömkelege.
Vashordó, méteres lánc, hátsó udvar, kilátszó bordák, mocskos, üres edények.
Állatvédelmi életkép Magyarországról.
Egy idő után fojtogató. Nyomasztó. Kiszállni nem lehet, mert csak Rád számíthatnak. Fojtogató és nyomasztó! Mindenki (vagy inkább Senkik) helyett a kutyáikon segíteni, átérezni a szenvedésüket, magányukat, kétségbeesésüket, kiszolgáltatottságukat. Látni a farkcsóválást, a bizalmat a szemükben az EMBER iránt. Nem értik a szavainkat, nem mondhatom: tudod, a gazdád elköltözött lakásba, nem tarthatott meg, macerás lettél volna, levinni téged, meg az új lakásba téged, a mocskos szőröddel. Vagy tudod, nem volt szerencséd, szukának születtél, aztán mindig vemhes vagy, gondolhatod, hogy a gazdád már nem bírta, a kölyköket sem könnyű ám agyoncsapni, van ám szíve az embernek, jobb ez így, nélküled, azért lesz majd kutyájuk, ne félj csak nem te, most te fölöslegessé váltál, stb.
Nem értik a szavunkat (szerencsére), de lesik a mozdulatokat. Ha benyújtod a kezed a rácson, kiszagolja, milyen vagy. És Te is érzed, tudod, mit akar mondani. Elárulja a testtartása, a tekintete, a farkcsóválása, ahogy elveszi óvatosan a kezedből az étket, hogy meg ne harapjon. Pedig nagyon éhes. A gyeptelepi táp kevés. Csak annyi, hogy nem hal éhen, csak lefogy, legyengül.
A menhelyek is tele vannak. Bárkit felhívhatsz az ország bármely pontján. Zsúfoltak, a pénz kevés, a rászoruló négylábú egyre több, a kilátástalanság egyre nagyobb.
Nincs és nem is lesz áttörés, amíg a hatóságok szemet hunynak a durva állatkínzások felett, amíg bárki kidobhatja bárhol a kutyáját, macskáját következmények nélkül (hiszen nincs rajtuk egyedi jelölés), amíg a születés-szabályozás máig is érvényes módja a földhöz csapás, vízbe fojtás, élve temetés, amíg a falvainkban bárki lelövetheti a feleslegessé vált állatát, amíg vannak állatorvosok, akik a gazda kívánságára egészséges állatokat altatnak el, amíg állatkínzási ügyekben a rendőrség embere azt válaszolja a bejelentőnek, hívja fel az állatvédőket (civileket), az ő dolguk eljárni, addig nem lesz rend, addig nagyon sok ártatlan állat fog elpusztulni.
Addig marad pár bolondnak tartott állatvédő fojtogató és nyomasztó küzdelme. Az álmatlan éjszakák. Nap mint nap szembesülés a tudatlansággal, sötétséggel, nemtörődömséggel.
Mindenkinek kell, mert mindig is volt, nem számít, ha a társállatok tartására nincs pénz és nincs idő. Kell, mert őrzi a házat. Kell, mert szolgál. Cserébe örüljön, ha nincs agyoncsapva. Aztán utána legalább ennyire nem kell, mert már fölösleges, túl sok, állandóan alatta az alom, emse lett, az a baj, költözünk, túl nagy lett, sokat ugrál, fellöki az unokát, gödröket ás, sokat ugat, nem ugat, mulya, hullik a szőre, bolhás, beteg, öreg, már semmire sem jó.
Le szeretném adni a kutyámat, mert fölöslegessé vált; meg akarunk tőle szabadulni; ha nem veszik át, akkor kénytelen leszek kidobni, lelövetni, elaltattatni, nem hirdetem meg, hirdesse meg maga, a maga dolga- típus-szövegek recsegnek az állatvédők telefonjaiban.
Nincs a világon akkora menhely, ahová ennyi megunt, feleslegessé vált és felelőtlenül szaporított kutyát, macskát el lehetne helyezni, hiszen hiába is helyeznénk el, az idézett embertársaink gondoskodnak róla, hogy a háttérben az utánpótlást újra és újra erdő szélre telepítsék, fához kössék, szélnek eresszék.
És ha végre valaki nem adni szeretne, hanem örökbefogadni egy jószágot, még ne örülj! Bár kifoghatsz nagy ritkán értelmes, jó szándékú állatbarátot, aki négylábú társat keres, és tudja, ezzel segít is egy embertársa miatt bajbajutott állaton. Többnyire azonban nem az állatvédelmi szemlélet és a segíteni akarás motiválja a gazda-jelölteket, hanem, hogy ingyen szerezzenek fajtatisztát (lehetőleg kölyköt), hogy a meglévő kutya mellé szerezzenek ugyanolyat, csak más neműt, mert tenyészteni szeretnének, vagy a lánc végén kimúlt kutyát pótolják egy másik szerencsétlennel, mert náluk aztán jó helye lesz, a másik is nagyon szerette a láncot meg a kenyeret, nem volt válogatós.
És a legszebb szavakat a végére hagytam, ami még ma is megérint, hallhattam bár oly sokszor, mégsem hagy hidegen. Akkor kapod az arcodba jutalmul, amikor évek óta nincs egy perc szabadidőd, amikor a családod már megelégeli, hogy a gyepmesteri telepen élsz, mentesz, szervezel, hirdetsz, tárgyalsz, oltatsz évek óta folyamatosan, munkaidő után, előtt, amikor csak bírsz, amikor már titkolod, hogy hová futkosol egész nap, mert flúgosnak néznek, akkor hangzik el az ász, az adu mondat, nevezetesen akkor minek vannak maguk?!
És ezzel a szép kérdéssel szinte az emberi létezésed jogosultságát is kétségbe vonják, hiszen ha mindenkinek nem tudsz segíteni, akkor minek vagy? Ha nem vállalod át az ő önként vállalt feladatait, felelősségét az állata iránt, ha nem szolgálod ki a háttérben, hogy az ő élete könnyebb legyen, neki ne kelljen gondolkodnia megoldáson, neki ne kelljen erőfeszítést tennie, hirdetni, ivartalaníttatni, előrelátónak lenni, anyagilag is áldozni, akkor minek vagy?
Azért nem adom fel, nem adjuk fel!
Fejemben az altatásra váró kutyák kivégzésének időpontjai villognak, sakkozom a férőhelyeinkkel, kit kivel költöztessünk össze, ki kivel jön ki, majd egy kicsit összehúzzák magukat, ők is megértik, átmeneti szállás, nem végállomás. Nem csalódhatnak az emberben, hiszen tele vannak élettel, lelkesedéssel és szeretettel. Ők lelkesítenek minket is, ezért tesszük tovább a dolgunkat. Még nem látszik a fény az alagút végén, de kis gyertyákat gyújtunk szerte az országban és egy idő múlva talán a kis fények bevilágítanak az udvarok hátsó részére is, ahol Buksik és Bikficek csörgetik a láncot és várják az estét, hogy a gazdi csontot vessen elébük.
…
“Ma megmentettem egy embert”.
A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki.
Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.
Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis „balesetet“, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk.
Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el öt nagyon. Èn már csak elöre tudok nézni és szeretnék valakit szeretni és valakinek sokat jelenteni.
Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Èn hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat – sürgösen társaságra volt szüksége.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a lábamat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni.
Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam.
Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz.
Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom.
Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tünjön el.
Óriási szenecsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.
És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak.
Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni.
Nekem sikerült legalább egyet megmenteni közülük.
Ma megmentettem egy embert!
Forrás: http://www.animal-place.eu/index.php?id=173 Fordítás: noracz
…
Hideg van. Reszketek. Fázom.
A hazavezető utat rég nem találom
Sötét utcákon bolyongok,
remélve, hogy meglelem otthonom.
Körülöttem nagy a nyüzsgés,
mégsem veti rám senki tekintetét.
Jönnek-mennek az emberek,
fenyőfát és csomagokat cipelnek.
Ismerős ez az izgalom,
az ünnepi hangulat, a vigalom.
Tavaly nekem is volt benne részem,
s furcsa melegség járta át a szívem,
ahogy a masnis dobozból engem kiemelvén,
egy bájos gyermekarc mosolygott felém.
Akkor még kicsi voltam,
szőröm, akár a plüsskutya,
ide-oda ugrándoztam,
játékosan bolondoztam.
De teltek múltak a hónapok
s gazdáim szíve tőlem eltávolodott,
és ahogy közeledtek az ünnepek,
engem ismét dobozba….majd az utcára tettek.
Már nem keresem az indokot,
szép lassan tovább kutyagolok,
és egyszer csak mit látok?!
Hoppá! Hiszen ez az otthonom.
Óvatosan benézek az ablakon,
amit látok hinni sem akarom:
A fenyőfa alatt egy doboz, rajta masnival
s előkerül belőle egy újabb kiskutya.
Az ablakon keresztül szemébe nézek,
próbálom felé sugallni: Gyere velem!
De a kölyök jelenleg,
játszik a gazdikkal önfeledten.
Most értem csak igazán az okot:
engem már meguntatok,
nem vagyok már plüsskutya,
nem ugrálok bohóckodva,
CSAK vigyázom álmotokat,
CSAK vigyázom házatokat.
A látottak után hangot ki nem adok,
inkább szomorúan odébbállok,
a sötét utcákon tovább bolyongok,
remélve, hogy meglelem igaz otthonom.
Egy autó gördül mellém,
két ember barátságosan közelít felém.
Bízva benne, hogy Ők majd szeretnek,
mit sem sejtve velük megyek.
Majd hosszas autózás után,
rács mögött köszönt rám a napvilág.
Várakozok hetekig türelemmel,
hátha valakinek pont én kellek.
De senki rám sem néz,
ha mégis, csak legyint felém:
Ez már felnőtt, nekünk nem kell,
nekünk csakis kölyökkutya kell.
Egy nap kora reggel,
fehér köpenyes ember lép kennelembe,
majd valamit bead nekem,
mitől furcsán álmos leszek.
Mikor újra “ébredek”
sok-sok kutya rohangál körülöttem,
játszanak, kergetőznek, önfeledten
s bár nem látok sehol embereket,
úgy érzem az örök boldogságra leltem.
Már egy éve, hogy itt ragadtam,
s ahogy nyílik a mennybolt kapuja,
ismerős szempárra leszek figyelmes,
s tudom, érzem,
amikor azon az ablakon utoljára benéztem,
ezt a szempárt figyeltem.
…