Gringó
Ebtársaim, válasszátok a PBK-t!
Én már révbe értem. Saját gazdával, házzal, kerttel és ráadásul saját kutyatárssal rendelkezem már évek óta. Saját nyakörvem van, amin fényesen csillog a saját nevem, és azonosításként egy telefonszám, arra az esetre, ha mégis elvesznék. Arany életem van, persze nem volt ez mindig így…
Megjártam én már az utcát is, éheztem, nem volt fedél a fejem felett, áztam és fáztam. Sötét, zavaros idők voltak azok, de mindez már a múlté. Szerencsecsillagom nem hagyott el, és még ifjú kamaszkutya koromban olyan emberek kezébe kerültem az utcáról, akik megpróbáltak nekem segíteni, gazdát találni: ők a Pilis-Budai kutyások. A gazdikeresés nem ment könnyen nekik, de örökké hálás leszek segítségükért és erőfeszítésükért. Nekik köszönhetően volt fedél a fejem fölött, miden nap megtölthettem a hasam, törődtek velem, de még mindig árva voltam. Gazdám nem volt. Végül eljött a nagy nap, amikor először eljöttek meglátogatni engem ŐK. Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy életem nagy fordulópontja előtt állok, de azért igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és hogy ellenállhatatlan legyek. Például hatalmas lendülettel ugrottam a nyakukba, osztogattam a kutyapuszikat, lelkesen fitogtattam nehezen összeszedett tudásomat. Így utólag visszagondolva meglehetősen kajla kutyagyereknek tűnhettem, de ez nem rettentette el jövendőbeli Gazdáimat. Tudták, hogy megbízható kezekből kerülnék hozzájuk, nem vagyok többé zsákbamacska (azaz zsákbakutya), itt már kiismerték minden tulajdonságomat, kikúráltak minden betegségemből. Tiszta lappal állok a reményteli új életem előtt, hivatalosan létezésem oltási könyv bizonyítja, és ide bizony akkor is visszatérhetnék, ha gazdáimmal mégsem találnám meg a közös hangot.
A nagy ŐK néhány látogatás és ismerkedős találkozás után végleg mellettem döntöttek, és eljöttek értem egy autóval, hogy elvigyenek a Világ legcsodálatosabb helyére, az új Otthonomba. Itt gyakorlatilag már minden simán ment, sikeresen leráztam minden olyan jellegű próbálkozást, hogy beszoktassanak a kutyaházamba. Gazdáim kicsit lassan fogták föl, de végre nagy nehezen megértették (elnéztem nekik, mert kezdő gazdákról van szó), hogy én bent akarok aludni velük, úgyhogy hamarosan már én is az előszobában húztam a lóbőrt esténként. Lassanként a kert minden zugát felfedeztem, és nagyon gyorsan megtanítottam a betolakodó macskáknak, hogy átjárásra kerüljenek egyet a szomszéd kert felé. Napközben főleg házőrzéssel foglalkoztam, és vártam, hogy gazdáim hazaérjenek a munkából, de hamarosan tudattam, hogy ez így kicsit magányos munkavégzés számomra, és hamarosan társat találtam magamnak egy másik befogadott kutya személyében. Így most már ketten vagyunk a környék rémei. Természetesen kizárólag csak kerten belül, mert séták alkalmával szófogadó kutyákká szelídülünk, mely – és erre igen büszke vagyok – a kutyaiskolában elért tanulmányaim eredményének köszönhető. Mert én bizony jártam oda is, kutyatársammal együtt (aki egyébként agility ágazatban tovább tanult és tanul még most is), egy elég jó nevű intézményben.
Saját (és számos más boldog kutyatársam) tapasztalata alapján minden gazdára váró kutyának szívből ajánlom a Pilis-Budai Kutyásokat gazdakeresésre, akik a gazdijelölteket megfelelően kiszűrve sorakoztatják fel előttünk és nekünk más dolgunk nincs is, mint kényelmesen várni az igazira.
