Bogár
Bogaram
Nem is tudom, hol kezdjem.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy városi kislány, aki csak akkor találkozott állatokkal, ha a család a vidéki nagynénihez látogatott. Ott aztán volt mindenféle. Kutya, cica, csirke, kacsa, liba. Egyik ijesztőbb volt, mint a másik!
A kutya ugatott mérgesen, a cica fújtatott, meg karmolt, a csirkék, tyúkok, kacsák csak jöttek-mentek az udvaron, de a libák már félelmetesek voltak. Sziszegtek, csapkodtak a szárnyaikkal, én meg menekültem előlük. A felnőttektől csak csupa „hamis” kutyáról hallottam, így ha az utcán találkoztam egy, a túloldalon szaladó ebbel, a félelemtől lemeredve vártam, hogy eltűnjön.
7 év körüli lehettem, mikor a játszótéren „letámadott” egy kis tacskó méretű kutyus a kezemben lévő játék maci miatt. Természetesen visítozva forgolódtam, védve a macimat, míg a gazdi nagyon csöndesen, higgadtan, karomat megfogva elkezdett beszélni hozzám, hogy, nyugi, nincs semmi baj, a kutyus csak játszani szeretne és nem kell hangoskodni, kiabálni, szaladni, mert az játékra hívja őt. Nem fog bántani sem engem, sem a macit, csak maradjak nyugodt. És láss csodát, így is volt. Azóta úgy érzem, itt alapozódott meg az állatok iránti befogadóképességem. Néhány hónap múlva keresztszüleimnél találkoztam egy fél éves pulival, akitől azért még megint csak menekültem, mert mindig rám ugrált. A nagyon bölcs, döcögősen-nevetős rokon néni bíztatott, hogy ne féljek a kis ugri-bugritól. Gyerek még, mint én, játszani szeretne. Másnap már táncoltunk, balett-lépéseket tanítottam neki. A későbbiekben minden tanítási szünetem nagy részét ott töltöttem, óriási sétákat tettünk a Mátrában, a felnőttek nem kis rosszallására, én nem értettem, miért féltenek, mikor ott volt velem Négus, tökéletesen biztonságban éreztem magam mellette.
Bocsi a hosszadalmas bevezetőért, csak érzékeltetni szeretném, honnan indultam…
A további, kamaszkori, majd ifjúkori és későbbé”érett” felnőttkori kutyáimról most nem szólok, legyen az egy más fejezet.
2009. augusztusában nagy veszteség érte családunkat, cicánk után nagyon rövid időn belül elvesztettük a közel 14 éves keverék Blekinket, utána hihetetlenül gyorsan ment utánuk a közel 16 és fél éves Frédi vizslánk. (A www.vizslatura.hu inmemoriam fül alatt lehet róluk
olvasni).
Nagy űr lett hirtelen az életünkben, bár koruk miatt „felkészültünk”.
Már régebben járogattam a netboardra, különböző topikokat olvasgattam, többek között a PBK-ét is. Nem is emlékszem pontosan, de mintha 2009. augusztusában láttam volna meg Bogár képét, mint gazdi keresőt. Mellbevágóan emlékeztetett pofija Blekinkre. Attól kezdve többször nézegettem a fórumot. Örömmel láttam, hogy Bogár gazdihoz került. Jó ideig nem is nézegettem a netboardot.
2009. decemberében fiamhoz szegődött egy nagyon jó kiállású vizslafiú. Már szinte a magunkénak éreztük, de elvittük a kutya dokinkhoz chipet nézetni, és szerencsére talált, süllyedt, olyannyira, hogy dokink páciense volt. 3 percen belül voltak ott a gazdik, akik sírva ölelgették a kutyát, meg minket.
Elmeséltem az esetet kutyás barátaimnak, akik ettől kezdve még jobban bombáztak, mint addig, hogy kell nekem egy kutya! Én ellen akartam állni, mint augusztus óta addig is, de elkezdtem újra a fórumra bekukucskálni. És döbbenten láttam, hogy Bogár újra gazdit keres.
Volt a Fressnapfban is mikulás sapkában, már a látványtól lehidaltam, beleszerelmesedtem.
De vajúdtam rendesen, vizslás barátom meg bíztatott, vágjak bele, szerezzek gombszeműnek szép karácsonyt. Erre még nem mertem vállalkozni, nagyon elfoglalt voltam akkoriban.
A karácsonyi és szilveszteri ünnepek közötti időben viszont volt időm nézegetni a fórumot és felvettem a kapcsolatot Szezámmal, aki részletesen mesélt Bogár eseménydús előéletéről.
Megbeszéltük, hogy szilveszterig semmiképpen nem történik semmi, mert a lakótelepen az óév búcsúztatás háborús hangulatú dübörgéssel jár a sok tűzijáték robbanástól.
Január 3-ára a PBK csapata kirándulást szervezett a Pesthidegkúti Vitorlázóreptérre, ahová meghívást kaptunk, ezzel alkalmat adva nekünk és Bogárnak a személyes találkozásra. Gábor fiammal nagy izgatottan készültünk. Péterékhez (Szezám) mentünk a nagy napon, ahol hamar megtörtént a megismerkedés. Bogár végtelenül barátságos és bújós volt (ezt a szokását megőrizte mind a mai napig). Kis beszélgetés után elindultunk a reptérre, ahol csatlakoztunk a többiekhez, akik nagyon barátságosan fogadtak minket. Iszonyat hideg, szeles idő volt, de nagyon elszántak voltunk. Bogár kis morgós méregzsák volt, akkor még azt hittük, amiatt, hogy pórázon volt, de a morgolódáson kívül egyéb agresszív viselkedést nem mutatott, bár Ashley-re különösen utazott, ugyanakkor a jutalomfalatokat egymás mellett kapták és akkor egy hang sem volt. Séta után Péterékhez visszatérve megbeszéltük, hogy a következő szombaton hozzák el nekünk Bogárkát, az örökbefogadó nyilatkozattal. Nagyon türelmetlenül vártuk Gábor fiammal a napot, hogy elérkezzen végre. Vettünk kutyapárnát, pórázt, csináltattunk bilétát a nevével, telefonszámommal (hogy a bilétának mekkora haszna volt, arról majd később).
Gabi és Péter megérkeztek, nagy-nagy szeretettel hozták nekünk a kis ördögöt, aki rögtön a kanapéra huppanva jelezte, jó lesz neki az a hely. Péterék hoztak „fogyis” tápot (volt egy kis súlyfelesleg a kutyán), fogtisztító jutifalatot, nyakörvet-pórázt, amit a Fressiben kapott valakitől, no meg egy paplan darabot otthonról, ezt mi kértük, pontosabban azt, hogy ha lehet hozzanak valamit, ami emlékezteti előző otthonára (mint a kölyköknél szokásos).
Ez a paplandarab mind a mai napig a helyén legalul van. Időnként (egyre ritkábban) kihúzgálja és mint egy vonszalékot cipeli magával.
Gabival és Péterrel egy rövid ideig beszélgettünk, majd ők szó szerint könnyes búcsút vettek Bogártól. Mi pedig megígértük, hogy jó gazdijai leszünk a kutyunak.
Bogárnak megmutattuk a lakás minden helyiségét, meg azt, hogy hol lesz a helye, hol fog enni, aztán lementünk vele sétálni. Ja, Csepelen a Duna parton lakunk egy panelban a 10. emeleten. Még mielőtt bárki is a száját húzná, hogy nem egy ideális hely kutya számára, elmondom, hogy agaraink is éltek itt, a közeli vízpart, kiserdő csodálatos lehetőség egy kutya megmozgatására. Természetesen a napi sétákra ez kiválóan alkalmas, de mi mindig kiegészítettük ezt jó nagy kirándulásokkal, telekre járással.
Visszatérve Bogárra. A lakás felfedezése után arra gondoltunk fiammal, hogy itt az idő megmutatni, hol lesz az ő sétahelye. Pórázon rettenetesen viselkedett, annyira húzott, hogy kifulladás volt követni őt. Aztán gondoltunk egy merészet, egy életünk-egy halálunk, elengedtük. Volt nagy szaladgálás. Vittünk labdát, egy darabig futott érte, de inkább az új szagok érdekelték, meg találkoztunk kutya pajtikkal is, velük is össze kellett szimatolni.
Jó kis séta kerekedett, kellemes fáradtsággal mentünk haza. Nem sokára megérkezett Gábor barátnője, majd Tomi fiamék is, na meg nem utolsó sorban Gazdi apu. Bogár bújt mindenkihez, örömmel fogadott mindenkit, természetesen levette az egész családot a lábáról. Csak hüledeztünk, hogy hogyan történhetett ezzel a kutyával, hogy ilyen hányattatott élete volt? Ezt Péteréknek megírtam, aki feltette a fórumra és meglepődve olvastam, hogy …… azt írta, majd kimutatja Bogár a foga fehérjét! Nem szó szerint, de ez volt a lényeg. Nem értettem. Akkor. Nem sokára rá viszont igen.
Előjöttek a problémák. Az, hogy a karom majd kiszakadt a pórázos sétánál, csak egy kis leheletnyi gond volt. Minden kaját megtalált, ami az útjába került. Majd már kereste is a lelőhelyeket. A legnagyobb gond a kutyákkal való találkozás volt. Az első napok után, mikor még „viselkedett”, szinte minden kutyához ugatva, morogva szaladt. Én tudtam, hogy ő nem fog verekedést kezdeményezni, de általában a kutyák (és valljuk be, főleg a gazdák) ezt nem mindig vették jó néven. A megoldás az lett, hogy kerültük többnyire a kutyákat. Na de ez nem jó!!!!! Elkezdtem nézegetni a kutyaiskolák honlapjait.
Egy sötét reggelen (korán, ½ 6-kor) jártunk sétálni, Bogár eltűnt a kiserdő felé. Arra hajléktalanok vannak betelepülve, kutyákkal és természetesen eldobált kajákkal.
Hiába hívtam, fütyültem, semmi. Gondoltam, talán visszament a lakótelepre, csak nem láttam a sötétben. Elindultam, minduntalan hívogattam. Semmi. Aztán a kiserdő felől hallottam csaholást, visszamentem arrafelé, abban bízva, ott lesz, hívtam, semmi. Lassan kezdett derengeni, de Bogár még sehol. Eszembe jutott, ha valaki véletlenül befogná, hiába hív a nyakában levő bilétán található telefonszámon, a telefon otthon van. Gyorsan haza siettem, reménykedve, hátha hívtak már, de semmi. Épp készültem visszamenni a Duna partra, mikor megszólalt a telefon! „Van önnek egy Bogár nevű kutyája?” Majdnem sírva fakadtam az örömtől! Rohantam érte, mindössze egy utcányira volt tőlünk, nem jártunk vele arra addig (talán azóta sem), hogy keveredett arra? Nagyon hálás vagyok a befogójának azóta is!!! És áldottam az eszünket, hogy első naptól volt rajta telefonszámos, névvel ellátott biléta! Chipje is van, de ez a leggyorsabb találkozási lehetőség elvesztő és megtaláló között. Múltkor láttam a Fressnapfban kis henger alakú címtartót, nem is tudom miért nem vettem meg, legközelebb arra járva pótolni fogom. Minél több információ csak hasznos lehet!!!!! Ezt rettenetesen komolyan ajánlom mindenkinek!
No ez volt az a pont, amikor már nem csak nézelődtem a kutyaiskolák után, de komolyan utána jártam a lehetőségeknek. Szerencsémre hamarosan indult Csepelen egy alapfokú tanfolyam az Alfa kutyaiskolában, amire be is neveztünk. Utólag is nagyon jó választásnak bizonyult, klikkeres képzés, nagyon kutyabarát és gazdi barát mentalitással.
A tanfolyamon nagyon szépen haladtunk, talán Bogár „érettebb” korának is köszönhetően.
Csoportelsőként vizsgázott.
Másnap reggel férjemtől meglépett a sétánál. Közel két órán át, négyen, három autóval kerestük mindenfelé, mire végre megszólalt a telefonom! „Van Önnek egy Bogár nevű kutyája?” Rohantunk. A Duna parton futóedzést tartó gyerekek mellé szegődött. Az edzőjük hívott (a gyerekek már azon vitatkoztak, ki viszi haza!), szóval a biléta, vagy címtartó a legjobb megoldás (a chip azért kötelező kell hogy legyen!), hogy minél hamarabb hazakerüljön az elkódorgó!
A középfok elvégzése után (itt is csoportelső volt Bogár, bár jóval kisebb teljesítménnyel, mint az alapfokon) meghívást kaptunk a bemutató csoportba, amit nagy büszkeséggel fogadtunk el. Azóta is rendszeres látogatói, tanulói vagyunk az iskolának.
Kora tavasszal kiköltöztünk Törökbálintra, a telkünkre. Bogár olyan boldogan vette birtokba a kertet, hogy nagy öröm volt nézni a felszabadult rohangálását. Nem tudott betelni a nagy szabadsággal. A kert mellett is napi rendszerességgel járunk vele sétálni. Én reggel kocsiba pakolom és irány a közeli cseresznyéskert, vagy az erdő. Valami izgalmas dolog mindig történik. A cseresznyésben több fácáncsalád is lakik, az erdő meg aztán mindenféle szagokat rejt. Esténként gazdi apu viszi egy kört a környező utcákban. Itt lehet kutyahaverokkal összeszimatolni kerítésen keresztül.
Kb. május közepére elértünk odáig, hogy Bogár egyre közelebb került hozzám, már meg volt a kötődése.
Júliusban eljött a nagy nap, mikor munkába járásomat befejeztem, sok hezitálást követően arra a döntésre jutottam, hogy jobb ez nekem így. Meg Bogárnak is J Ettől kezdve nem sokat van egyedül. Ez tovább javított kapcsolatunkon.
Augusztus közepén a nyíregyházi kutyamentők egy vizsla-agár 1 év körüli szukának kerestek gazdit. Erősen gondolkodóba estem, majd mikor azt írták a fórumon, hogy jönnek Pestre és hoznák (többek között) Hannát is magukkal, ha lenne gazdi jelölt, döntöttem.
Meglepően gyorsan összebarátkozott a két kutya. Jókat futkosnak, birkóznak, lesik a macskákat. Annak ellenére, hogy igyekeztünk mindannyian Bogarat megerősíteni abban, hogy az ő pozíciója nem változott, van egy kis féltékenység részéről. Nagyon érzékeny lelkületű kis kutya, mindamellett rettenetes öntudat szorult belé. Ezért időnként harcolunk egymással, még mindig van benne egy kis dac, meg önállóságra való hajlam. A suliban sokat segítenek a gondok megoldásában. Azt hiszem Bogárral lesz még néhány meccsünk, de nagyon bízom abban, hogy az idő múlásával megérti, felfogja, hogy nagyon szeretjük és mindent az ő (és Hanna) érdekében teszünk. Most egy picit úgy viselkedik, mint a mikor kistestvér érkezik a családba, és az addig egyedüliként szeretgetett gyerek féltékeny lesz. Érdekes módon Hannával teljesen jól kijönnek egymással, velünk szemben próbál meg engedetlenkedni. De ez is javulóban van, bízom benne, hogy hamarosan „leesik” neki, hogy bármi történjen, ő marad a mi kis Bogaruk!
Mari